Helló :D

Ez csak egy olyan kis izé.. :D egy kérés :D Amit csak itt tudok teljesíteni :D De remélem nektek is tetszik majd és nem lesztek mérgesek hogy most nem fejit hoztam :D És bocsi hogy ezt ide mertem rakni :D <3

Elizabeth vagyok, 17 éves. A barátaimnak Elly lennék, de nincsenek. Ez nem volt mindig így, de amikor bekerültem a középiskolába, a "menőbb" lányok tettek róla.
Így, amióta ott vagyok, meghúzom magam, a szünetekben zenét hallgatok. De így sem érem el azt, hogy ne foglalkozzanak velem. Szinte minden nap elveszik a telefonomat, a zenelejátszómat, meglökdösnek, megtépnek, leordítanak. De én csak szótlanul tűröm, s ez őket tovább bátorítja, engem pedig depresszióba süllyeszt.
Anyámat nem akarom ezzel zaklatni, elég neki hogy egyedül kell eltartania engem meg az öcsémet, így ő semmiről nem tud.
Amikor egy-egy ilyen nap után hazaérek, lehangolt vagyok, persze ez természetes. Felmegyek a szobámba, és mélabús zenék közepette megírom a házikat.
Azután mikor már végeztem velük, csak ülök magányosan a szobámba, és a kezembe forgatott kést bámulom. Lassan az alkaromra helyezem az élét, és sebet ejtek magamon a többi már begyógyult vagy éppen hogy csak gyógyult hegek között.
Érzem a fájdalmat, de jól esik.
Érzem a kicsorduló vér melegségét a karomon.
Aztán a rezes illatot is, ami rögtön betölti a szobát.
A következő vágásnál kicsit mélyebbre sikeredik a seb, de összeszorítom a számat, s nézem az asztalomra lehulló vércseppeket.
Amikor látom, hogy már nem vérzek annyira, kikeresem a naplómat az ágyam alól.
Elkezdem pergetni a lapokat, s egy két héttel ezelőtti bejegyzésnél megállok s elkezdem olvasni.
" Ma megint megvertek, lett egy nagy lila folt a karomon. Még jó hogy mindig hosszú felső van rajtam a sebek miatt, így nem kell rettegnem attól hogy anya észreveszi.
amikor hazaértem több vágást ejtettem magamon mint eddig, s egyszer éppen hogy kerültem el az ütőeret a kezembe... Azért nem szeretnék elvérezni..
Bár mondjuk a gondolat, hogy meghalok eléggé csábít, de nem merem megtenni.
Ma már ott jártam hogy majdnem magamba döftem a kést, amit a konyhából szereztem, de megálltam, s csak álltam magam előtt tartva a "fegyveremet", és féltem hogy anya most próbál meg bejönni. De aztán csak vagdostam magam..."
Elhomályosodó tekintettel olvastam, majd a lap szélén az elkent vércseppekre pillantok. Emlékszem írás közben nagyon megszorítottam a tollat, s kinyílt egy sebem, attól lett összekenve a tört fehér lap. Szipogva lapoztam egy újabb oldalhoz s leírtam a mai napomat, ami nem sokkal különbözött a tegnapitól...
Sőt ha belegondolok szinte mind ugyanúgy telt el.

Másnap boldogabban érek haza egy fokkal, mert ma szinte észre sem vettek. Régen volt ilyen nyugis péntekem, s remélem hogy a hétvégém jó lesz.
Ám amint belépek az ajtón, jókedvem elszáll. Mert anya áll előttem, kisírt szemekkel... Kezében a naplómmal.
- Drágám... a tied?- kérdezi elfúló hangon, mire csak a szám szélét rágva bólintok. Aztán eszembe jut, hogy olyan helyre raktam ahol biztosan nem kereste volna.
- Várj...- kezdem.- Te átkutattad a szobámat? És hogy voltál képes elolvasni? Ezt nem hiszem el!!- a végét már szinte üvöltöm s a kis könyvet kikapva a kezéből fölrohanok a  szobámba, választ sem várva a a kérdéseimre. Becsapom az ajtómat, s bekulcsolom hogy ne tudjon bejönni.
- Kicsim kérlek nyisd ki!- dörömböl a másik oldalon s kérlel.- Ezt meg kell beszélnünk! Miért nem mondtad soha hogy ilyen gondjaid vannak? Kérlek!...
- Menj el! Hagyj békén!- zokogom a földön ülve.
Egy jó óra múlva fölállok, s kinyitom az ajtómat, mivel már nem hallatszik semmilyen  zaj. Éppen csak kidugtam a fejemet a nyíláson, de anyám megragadja a kezemet, s magához húz, és elkezd ő is zokogni, mire én is újrakezdem.
Aztán leülünk a nappaliba s megbeszélünk mindent. De tényleg mindent.
Megegyezzünk hogy eljárok majd egy pszichológushoz, és további ilyen dolgokkal foglalkozó emberekkel, meg hogy a következő tanévre átirat egy másik iskolába, sőt ha kell még el is költözhetünk.  Némán tűröm mindezt csak a költözésre mondok nemet. S következő nap elindulok a gyógyulás útja felé.

Nyár elején érek haza egy táborról, teljesen boldogan, önbizalommal feltöltve. Mosolyogva üdvözlöm anyát, s megpörgetem az öcsémet a levegőben.
Felszaladok a szobámba, s vígan körbenézek az újonnan lefestett szobámba. Régen sötétlila, már már fekete volt de most tündöklő sárgában világít.
Leülök a gépem elé, és gondolkodva meredek a képernyőre.
Majd megnyitok egy oldalt, s létrehozok egy blogot, ahova leírom a velem történteket.
Boldogan kattogok a billentyűzeten, s aki most meglátna, és az ismerte az előző énemet, teljes bizonyossággal mondhatná hogy mindenki számára van Remény!